"Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Akárkié is lehetnének,
Olyan furcsák és távoliak:
Átok, zsoltár, panasz és ének."
(Ady Endre: Új könyvem fedelére - részlet)
Vége.
Leírom az utolsó szót, és még utoljára a mentés gombra kattintok. Hát ennyi volt. Minden szál lezárva, az utolsó pont is a helyén. Újabb Szőcs Cili darab, ami miatt majd csupa olyan ember is megállíthat a folyosón, akikkel még életemben nem beszéltem egy szót sem - talán még látásból sem ismerem őket -, hogy kézszorongatások és ölelések közepette gratuláljanak nekem. Imádtam, Cili, annyira tehetséges vagy! Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt random diákok, és olyan tanárok mondták nekem, akiknek addig a létezéséről sem tudtam, már félmeztelen, barnára sült férfiak legyeznének pálmafalevelekkel az egyik luxusvillám kertjében. Madeirán.
Régen még elégedettséggel töltött el, ha befejeztem egy-egy írásomat. Egyszerre öntött el a mérhetetlen boldogság, a büszkeség - igen, a büszkeség –, és egyfajta kellemes, mégis fájó üresség. Elengedtem egy újabb történet kezét, és máris hiányzott. Hetekig, hónapokig, néha évekig velem voltak a szereplők, magam is benne éltem a világukban, és átéltem mindazt, amit ők. Még messze vagyok a szülőségtől, de valahogy így képzeltem el azt az érzést, ami a szüleimben, legfőképp anyában munkálhatott, mikor a bátyám néhány éve szinte szó szerint kirepült a fészekből. Miután leírtam az utolsó mondatokat, órákig képes voltam a képernyőt bámulni üres tekintettel, majd késztetést éreztem rá, hogy itt-ott beleolvassak a kész írásba, hogy még egy kicsit velük maradhassak. Néha anyu is megállt Dani szobája előtt, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és csak nézett. Apu előszeretettel piszkálta; óvatosan megbökte az oldalát, ahol anyu a legcsiklandósabb volt, csókot nyomott az arcára, és azt mondta:
– Nem örökre ment el!
De anyu akkor is szerette a szobáját szemlélni - a helyet, ami az ő életének egyik "fő művére" emlékeztette. És én teljesen meg tudtam őt érteni.
De most? Most elmarad ez az érzés. Már régóta elmarad. Pontosabban boldog vagyok – de a megkönnyebbüléstől; és az üresség is megvan – mert megszabadultam attól a szorongástól, amit az írás okozott. Hát igen. Már inkább olyan túllenni egy újabb darab megírásán, mintha végre lepakolhatnám azt az óriási terhet a vállamról, ami mindeddig őrült módjára nyomta.
Túllenni. Borzasztó hálátlan vagyok, hogy így gondolok erre. És a sok dicséret... Ha az emberek tudnák, mennyire bosszantanak velük, egész biztos vagyok benne, hogy egy felvágós picsának tartanának. Pedig nem arról van szó, hogy abszolút nem érdekelnek. Nagyon is érdekelnek. Még jól is esnének, de nem érdemlem meg őket. Egyáltalán nem.
Sóhajtok egyet, és bezárom a dokumentumot. Már csak át kellene néznem, hogy rendben van-e a helyesírás, hogy aztán továbbíthassam Benczés tanárnőnek, azonban semmi kedvem hozzá. Késő van, legalább hajnali kettő, a szememet égeti a szobában egyedüliként világító monitor kékes fénye, és egyre jobban idegesít az ablak alatt sikoltozó uhu. Lehet, hogy ő is elcsípett egy-két sort a legfrissebb művemből... A színdarabra sem bírok ránézni. Nem akarom visszaolvasni. Egy részét se. Szembesíteni magamat azzal, hogy megint rosszul sikerült. Nem akarok újra csalódni magamban. Inkább dédelgetném még azt az álmot, hogy ez megy nekem.
Viszketnek az ujjaim, hogy a törlésre kattintsak. A kurzorral körözök a fájl felett, hátha összegyűlik bennem annyi bátorság, hogy kukába tegyem az egészet.
Oké, Cili, nem megy ez neked. Nem tudom megtenni. Se gáz. Amúgy is, mit érnék el vele? Csak megint málhás csacsi lennék. A gondolat pedig, hogy újra át kelljen élnem ugyanazt a nyomást, amit az elmúlt másfél hónapban, amíg a darabbal készültem, a legparább horror filmnél is jobban megijeszt. Plusz, hátha olyan rossz lesz, hogy Benczés tanárnő inkább egy klasszikus darabot vesz elő - mondjuk Shakespeare-t. Ő legalább tudott írni.
Hátra rúgom magam a forgószékkel, és szerencsémre olyan hangosra sikeredik a manőverem, hogy nemsokára anyu nyit be az ajtón. A halovány fények épphogy csak megvilágítják a kócos haját és álmosan pislogó szemeit.
– Na, kész? – Megpróbál mosolyogni, már amennyire telik neki. Hát igen, anyu sosem volt egy éjjeli bagoly. Még az is megterheli, ha este tíz után kerül ágyba. Nem még, ha hajnali kettőkor a legdrágább álmából ébreszti a borzasztóan óvatlan és figyelmetlen lánya.
– Aha. Mondjuk rá.
Erre nem válaszol semmit, csak mellém lép, ültömben magához ölel, és nyom egy puszit a hajamra.
– Most már aludj, kicsim – mondja, aztán halk nyikorgással becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy kattan a zár, rossz érzés nyilall a szívembe. Tudom, hogy anyu büszke rám. És nem akarom, hogy néhány hónap múlva, amikor a suli dísztermében ülve ezt a borzadályt nézi, keserűség maradjon a büszkesége helyén. Dani annyi mindent elért! Nem bírtam volna ki, ha egy ilyen báttyal mellettem én végül csalódást okozok. Ráadásul az egyetlen dologban, amiben állítólag jó vagyok.
Vagyis, voltam.
***
8:31
Veronika Benczés: Remek lett a darab, Cili! Írtam hozzá néhány kisebb javaslatot, tíz óra után keress meg a tanáriban, és közösen találunk egy időpontot, amikor össze tudunk ülni átbeszélni az egészet. Megtesszük az utolsó simításokat, azután próbálhatunk. Még egyszer gratulálok! :)
9:44
Cecília Szőcs: Köszönöm, Tanárnő! Keresni fogom.
– Utálom magam – dobom a telefonomat a táskámba, és a két térdem közé temetem a fejem. A hajam előrebukik, csiklandozza a bokámat.
– Most éppen miért? – érkezik a kérdés a jobb oldalamról.
– Nagyon vicces – búgom gúnytól csepegő hangon, remélve, hogy a mellettem gubbasztó Lili meghallja a motyogásomat még a tízórai szünet őrült zsibongásában is. Mindenhonnan beszélgetés zaja érkezik felénk, kajás zacskók zörögnek, a távolból zene szól, az egyik teremben meg mintha székekkel imitálnák a második világháború legnagyobb tankcsatáját. Szerencsémre viszont Lilinek kitűnő hallása van.
– Hé. Csak figyelembe veszem a tényeket – emeli fel az egyik mutatóujját. - Heti háromszor eljátszod ezt. – Az arcán megengedő mosoly ül. Azon kezdek gondolkodni, vajon mennyibe fájna, ha állíttatnék egy szentélyt Katona Lilinek, a leghűségesebb és legtürelmesebb barátnak, aki valaha élt e Föld kerekén, amiért el tud viselni engem. Ennyi minimum kijárna neki. – Szóval, most mi van soron?
Felkapom a fejem, széttárom a karjaimat, és kétségbeesetten az égbe kiáltok (pontosabban a suli folyosójának plafonjára, amire már igazán ráférne egy alapos meszelés):
– Tetszett neki!
– Jaaa, hogy most az “utáljuk Cilit, mert szar író” lemezt raktad be. Okés – mondja, és fel sem pillant a mobilja képernyőjéről. – Állítsd le magad. Ha nekem, a legjobb barátnődnek – hangsúlyozza – nem hiszel, legalább Apácára hallgass. Ő ért hozzá, vagy mi.
Muszáj felnevetnem.
– Ne hívd már Apácának! – veszem védelmembe szegény Benczés tanárnőt, akiről iskola szerte úgy beszélnek, mintha egy megkeseredett vénkisasszony lenne. Pedig nagyon kedves nő. És még tök fiatal.
Erre Lili végre felém fordul. Olyan a tekintete, mintha valami véresen komoly dolgot készülne közölni.
– De ha egyszer az! – Néhány pillanatig egymásra bámulunk, aztán hangos nevetésben törünk ki mindketten. Az egész folyosó visszhangzik tőlünk, pár diák meg is néz minket, ahogy elhaladnak mellettünk a folyosón. A szemük azt a tipikus “ezek ketten nem normálisak” gondolatot tükrözi. – Na, mindegy, amúgy leszarom Benczés magánéletét – szólal meg Lili, miután már nem rángatózunk hasunkat fogva a röhögéstől. – Inkább vissza rád.
– Rólam nincs mit beszélni. Utálom az új darabot és ennyi – csapok a térdemre. – Azt reméltem, most a tanárnő is látni fogja, és végre engedi, hogy játsszunk valami tisztességeset, de…
– Másfél éve az összesre ezt mondod, aztán…
– Mert utálom is őket!
– Aztán – hangosítja fel magát – az egész suli imádja.
– A suli kilencven százaléka szart se ért se a színjátszáshoz, se az íráshoz.
Ezzel valószínűleg Miss Örök Türelemnél is kicsaptam a biztosítékot, ugyanis Lili nagy levegőt vesz, levágja maga mellé a telefonját, és egész testével felém fordul a padon. A készülék akkorát koppan, hogy elfintorodom – már így is van egy hatalmas, Nike emblémára hajazó repedés a képernyőjén, mióta tavaly októberben keresztülhajította az eszközt az egész kémia előadón. De őt ez csöppet sem zavarja. Működik? Működik – ahogy ő mondaná. Tipikus Katona Lili.
– Na, ide figyelj – fordít a két vállamnál fogva maga felé. – Az embereknek úgy általában fingjuk sincs az irodalomról meg a művészetekről. És te az embereknek írsz. Ha nekik jó, akkor minek parázod túl?
– Ez nem így működik – sóhajtok.
– De, ez kábé pont így működik. Fogadd el. C’est la vie, Cilike – teszi hozzá egy pajkos mosoly kíséretében az általam olyan sokszor használt francia kifejezést. A saját fegyveremmel vág vissza… No, szép!
– Menj a pokolba, Lilike! – Nevetve a karjába bokszolok, mire ő eljátssza, hogy rettenetesen fájt neki az ütés, amit a nyeszlett végtagjaimmal okoztam, és a másik oldalára dől.
– Egy veszedelmes fúria vagy, Szőcs Cecília – mondja elgyötörtnek szánt hangon, a kezét pedig a homlokára teszi, mint aki épp elájulni készül. Csak vigyorgom rajta – Lili nem véletlenül nem a színjátszó kör oszlopos tagja.
– Te meg borzalmas színésznő, Katona Liliána.
– Liliána neked a jó édes anyukád! – kiált rám, és egyenesen a fejemnek irányítja az üres ásványvizes flakonját.
– Még jó, hogy anyukám tényleg Liliána. Különben a szívemre venném.
– Dehogy vennéd – tápászkodik fel.
– Veszélyesen jól ismersz –nevetek, és fél kézzel átölelem a vékony vállát.
– Akkor befejezed a nyivákolást?
– Tudod, hogy úgysem, szóval meg se ígérem.
– Rémes vagy, te lány – ingatja a fejét egy nagy vigyorral a képén.
– Csak van önkritikám – húzom ki magamat büszkén, kissé felfelé tartva az orromat.
– Ja, önkritikád… Ha nekem ennyi önkritikám lenne, már eltemettem volna magam.
– Ha mások nem hajlandók észrevenni a hibáimat, muszáj lesz nekem – erősködöm.
– A te programoddal se okés valami… Mindenben csak a hibát látod. Tudod, hogy én nem értek ezekhez a művészcuccokhoz, de azt én is megmondom, hogy átestél a ló túloldalára. Sőt, átdobtak a ló túl oldalára! – A jobb kezével hajítást imitál, a hirtelen mozdulattal kishíján le is csapja a fejemről a szemüveget.
– Jó messzire estem – nézek abba az irányba, amerre a barátnőm képzeletben eldobott. Közben óvatosan feljebb tolom az orromon a szemüvegemet.
– Hát nem pont ezt mondom én is? – néz rám a lehető legkomolyabb arccal. - Kéne neked egy kis környezetváltozás. Vagy valaki, akire hallgatsz.
– Jó, majd rendelek egy ilyet az eBayen…
– Szerintem simán találnék neked egyet. Fogalmad sincs, miket meg nem lehet találni az interneten.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom tudni. – És a Lili szemébe költöző, titokzatos csillogás szavak nélkül is megerősít ebbéli hitemben.
– Amúgy komolyan mondom – fordul felém újra. Smaragd tekintete az enyémet keresi. – Elkezdhetnél adni mások véleményére is. Talán nem te magad vagy a legalkalmasabb arra, hogy bíráld a saját munkád.
– De…
– Semmi de. Ne legyél olyan szigorú. Így is tök nagy szám, amit csinálsz. Hányan írnak még évente több színdarabot a te korodban?
– Nem tudhatod… – rázom a fejem, és gondolatban már készítem is a remek, támadhatatlan érveimet: – A neten nem csak unikornis pukit lehet venni, meg házi csillámpónit. Egész komoly amatőr íróközösségek is vannak. Meglepően sokan írnak. Tőlem fiatalabbak. És jobbak is.
– Jó, Miss Drámakirálynő, akkor hányan írnak olyan színdarabokat tizenhét évesen, amit aztán valaki el is játszik?
Csak leszerelt valahogy. Sóhajtok, és a barátnőmre mosolygok, vagyis megpróbálom a lehető legkedvesebben felfelé görbíteni a szám.
– Köszi, Lili, de úgysem lesz jobb – teszem a vállára a kezemet, mintha ő lenne az, akit meg kell nyugtatni, nem pedig én.
– Ja. Tudom. Néha úgy érzem, ha Shakespeare kelne fel a sírból, és írna rólad méltató kritikát, neked az se lenne elég.
Egy pillanatra elgondolkodom Lili szavain, és a bágyadt mosoly még inkább belemélyed a vonásaimba. Motoszkálni kezd bennem egy furcsa érzés. Ami a legmeglepőbb, hogy nem teljesen idegen. Olyan, mintha most kezdene megfogalmazódni a fejemben valami, ami valójában már egész régóta ott van – azonban a körvonalai még mindig olyan homályosak, hogy most sem sikerül szavakba öntenem. Így csak annyit felelek:
– Hát igen, az se lenne.
***
A tanári előtt ülök az egyik várakozáshoz oda állított kanapén. Felváltva babrálom a táskámon csüngő kabalát – egy pici plüss repülőt –, és a telefonomat. Leszedem és visszarakom rá a hátlapot, az időt nézem meg ezredik alkalommal is – de egyszer sem jegyzem meg –, vagy végigpörgetem a menüt, mintha csinálnék valamit. Az elején bekapcsoltam a Candy Crush-t, de amikor csak egy gumimaci híján nem sikerült teljesítenem a 253. pályát, amivel egy hete szórakozom unalmasabb perceimben, avagy amikor írnom vagy fizika házit kellett volna csinálnom, fújtatva bezártam az alkalmazást.
Még utoljára megpöckölöm a repülőt, aztán a háttámlának dőlve Lili felé fordulok. A barátnőm érkezésünk óta, azaz úgy húsz perce a kémia tanárával folytat kedélyes beszélgetést. Érdekes, hogy mennyire más az én Lilim, az a laza, nagyszájú lány, amikor nem a legnagyobb bizalmasai körében tartózkodik. A tanáraink és néhány osztálytársunk sírva nevetnének rajtam, ha azt állítanám, igenis létezik az az oldala, amit én ismerek. Persze telefont dobálni látták már, de nekik ennek ellenére egy egészen más kép élhet a fejükben Liliről: a csendes, visszahúzódó, stréber lány képe. Többnyire ilyen Lili, ha másokkal van. Kedves, halk szavú – bár a vékony, kislányos hangjával ő eleve új szintre tudja emelni a hangoskodás fogalmát –, és rémesen alázatos. Most is alig hallani, mit válaszol hevesen, mégis félénken bólogatva Soós tanár úrnak, pedig alig egy méterre ülnek tőlem, és a férfi dörmögő hangja az egész tanári folyosót betölti. Ezt leginkább abból tudom, hogy amikor Soós a közelgő kémia csapatverseny tagjait ecseteli a barátnőmnek, a tőlünk jóval messzebb álló Kovács Vica a 10.c-ből majdnem felugrik örömében, amint a nevét hallja.
Furcsa ilyennek látni Lilit. Persze én tudom a legjobban, hogy ez a lány is ő, minden kétséget kizáróan, megjátszást nélkülözve. De annyira megszoktam, hogy mellettem és a családja körében teljesen ki tud bontakozni, hogy néha alig ismerek rá a szégyenlős énjére. Mosolyogva figyelem, ahogy a pólója szélét gyűri zavarában, és azt kívánom, bárcsak mindenki láthatná azt a leányzót, akit én ismertem meg Katona Lili személyében.
Csak akkor kapom el a tekintetem a mellettem beszélgető párosról, amikor Benczés tanárnő kedvesen csengő hangját hallom a tanári ajtaja felől.
– Ne haragudj, hogy megvárattalak, Cili – siet felém karcsú alakja egy köteg papírt szorongatva a kezében. – Megmutattam Helga néninek is az írásod, még arról beszéltünk.
– Nem történt semmi – mosolygok rá, mint aki nem bolondult bele félig a várakozásba, és nem bújna el legszívesebben a kanapé alá.
Helga néni a magyar tanárom, és tudniillik, eszméletlenül adok a véleményére. Egy zseni a nő, maga is borzasztó gyönyörűen ír, és az egyetlen, aki régebben hasznos tanácsokkal látott el az írás terén. Akkor még gyakran összehoztam hosszabb-rövidebb novellákat is – már jó ideje nem nyúltam a műfajhoz különben –, és amikor megtudta, hogy ezzel foglalkozom, felajánlotta a segítségét. Imádtam azt az időszakot, de emiatt rettentően félek is tőle. Mióta csak a színdarabjaimat tudom felmutatni, Helga néni nem sokat kommentálta a “munkásságomat”. Ő is gratulált a bemutatók után, amit nem éreztem kifejezetten őszintétlennek – ő amúgy sem az az ember szemébe hazudós, nyájaskodó típus –, de olyan elismerőnek sem, mint a korábbi kritikáit. Azóta akaratlanul is azt hiszem, hogy utál. És ha Jókuthy Helga utál, én azt nem bírom ép ésszel elviselni.
A gyomrom most is azonnal görcsbe áll, ahogy meghallom, mit tett Benczés tanárnő. Valószínűleg az arcomra is kiül az idegesség, mert nemsokára így szól:
– Remélem, nem bánod. – Valós ijedtséget látok a tanárnő szemében.
– Nem, dehogy – ingatom a fejem, és halvány mosolyt erőltetek magamra.
– Úgy gondoltam, hozzá tudna tenni még a darabhoz néhány hasznos javaslattal.
Amíg beszél, közben elindulunk a szokásos helyünkre, a díszterembe, ahol a suli dráma csoportjának élete zajlik. Intek Lilinek, ahogy elhaladunk mellettük, ő pedig, látva rajtam az idegességet, egy kacsintással biztat, hogy minden okés lesz. A lépcsőn lefelé menet némi gondolkodás után végül kibököm azt, ami fúrja az oldalamat:
– És Jókuthy tanárnőnek hogy tetszett?
Benczés nagy mosollyal az arcán fordul felém, és igyekszik nem megbotlani a bokáig érő ruhájában.
– Ne aggódj, ő is dicsérte! – nevet rám.
Kisebb szikla gördül arrébb a szívemről. Csak remélni tudom, hogy tényleg így van. Én utálhatom, bárki utálhatja, de Helga néni az egyetlen, akitől nem várom epedve, hogy ráeszméljen a tehetségtelenségemre. Akkor nyomban szívbajt is kapnék.
Benczés tanárnő előkotorja a kulcsait a ruhája egyik jól elrejtett zsebéből, és a díszterem ajtajáig hátralévő úton csörömpölve forgatja az ujjai közt. Remélem, András Kati néni nem tart órát valahol a közelben, mert semmi kedvem ahhoz, hogy a fültanúja legyek, amint az egyik kedvenc tanáromat szidja meg az iskola leghírhedtebbnek tartott matematika tanára. Nekem ugyan csak egyszer volt dolgom vele – Lilivel azóta minden lyukasunk előtt ellenőrizzük, melyik teremben van órája akkor –, de ő a 11.b osztályfőnöke, és épp elég sztorit hallottam róla az évfolyamtársainktól, hogy még véletlenül se akarjam újra kiváltani a haragját. Számára a matematika szent és sérthetetlen, és egész komolyan mondom, hogy jajj annak, aki meg meri zavarni a legkisebb nesszel is, ahogy eme isteni tárgyat oktatja. De szerencsére nem robog ki tüzet okádva egyik tanteremből sem, szóval mára biztosan megúsztunk egy fejmosást.
A délután további része csak papírok széjjel szórt halmaza a színpadon – a darabom első nyomtatott változata, és Benczés tanárnő jegyzetei. Soha nem éreztem még magam ennyire frusztráltnak néhány teleírt laptól, még akkor sem, amikor Dani az érettségi bankettjét követő napon a kezembe nyomta az összes kidolgozott tételét egy dobozban, és azzal riogatott, hogy négy év múlva ezt mind meg kell tanulnom. Pedig akkor is bedugtam az egészet a gardrób mögé, hogy amíg nincs rá égető szükségem, ne is kelljen látnom őket. A színdarabot azonban nem eldugni szeretném, hanem konkrétan összetépni. Sajnos tanárnő javaslataival sem sikerül annyit változtatni rajta, hogy az én szememben is jó legyen. Mondjuk szerintem a legjótékonyabb változtatás az lenne, ha helyben elégetnénk, de ezt nyilvánvalóan nem merem felhozni Benczés előtt. Hiába fordul meg még az is a fejemben, hogy ha esetleg piromániásnak hisznek, talán nem fogják eljátszani ezt a rakás semmit.
Mikor végre elszabadulok, olyan gyorsan rázom le Benczést, hogy még otthon is azon gondolkodom, vissza kellett volna mennem bocsánatot kérni. Már nagyon elegem volt, viszont arról, hogy nem tudok írni, nem a tanárnő tehet.
Remek! Amellett, hogy tehetségtelen vagyok, még egy paraszt is ráadásul. Gratulálok, Szőcs Cecília! Mérgesen dobom le magam az ágyamra, és az egyik párnába temetem az arcom. A szőrős része csiklandozza az orrom, de legalább az őrjöngésem elnyeli, így nem zavarom meg senki lelki nyugalmát a családból. Kesergéseimből aztán a valahol a táskám mélyén heverő telefonom rezgése zökkent ki. Rövid, de erőteljes hang. Fáradtan nyúlok érte, nem túl sietősen keresgélem a különböző zsebekben és rekeszekben, mert tudom, hogy messenger üzenetem érkezett, és úgyis csak az osztálycsoportban ökörködik valaki, vagy Lili küldött egy random állatos gifet. Csak a szokásos. Úgyhogy kicsit felszalad a szemöldököm, mikor meglátom, hogy a borzasztóan aktív – irónia helye – drámás csoportból van az értesítés:
Klar Issza🍸 felvette: Ármin Romhányi.
